Kedves Testvéreim, tisztelt megjelentek! 

Létkérdés fejeződik ki ebben a mai alkalomban, amikor azoknak állítunk emléket, akik meg sem születtek, akiket nem ismerhettünk, akik nem sokat élhettek. Kézenfekvő a kérdés, hogy volt-e értelme az ő életüknek és egyáltalán van-e értelme az emberi életnek?

Az emberi élet értelme vagy értelmetlensége a születéssel kezdődik. Ha az emberi élet már a születésnél a véletlenség következménye, akkor később a tanulás, az egzisztenciateremtés nyomán ez mitől változna meg? Ezzel szemben a zsoltáros azt mondja:

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139,13-16)

A Biblia szerint az emberi életnek van értelme, ez az értelem pedig Istentől függ. A zsoltáros mélyebbre megy és az életet nem a férfi és a nő kapcsolatának következményeként láttatja. A születésben van egy ilyen rend, de ennek a rendnek a mélyén az Isten akarata van.

Ezért az élet értelme felfedezhetetlen Isten akarata nélkül. Ez nem jelenti azt, hogy ki-ki ne gondolkodhatna úgy a saját életéről, ahogy akar. Megteheti, de csak következményekkel: ennek nyomán nyomorúságok, kilátástalanságok vannak. A mai európai ember értékváltságban van, aminek az alapja, hogy a magam által definiált élet nem akar úgy működni, ahogy szeretném.

Az emberi élet rendeltetése, hogy Istennel kapcsolatban legyen. A nyomorúsága pedig az, hogy miután ez a kapcsolat nincs meg, az után sem szűnik meg ez a rendeltetés.

Amikor az emléktábla az önkényes művi abortusz ellen hívja fel a figyelmet, akkor akkor keresztyénként nem megyünk el a másik végletig: az élet abszolút tiszteletéig.

Nem az életnek, hanem az élet Urának tartozunk tisztelettel, aki szabadon dönt élet és halál felett. Az élet és a halál nem önálló hatalmak, amelyek előtt meg kellene hajolnunk, hanem mindketten meghajolnak az előtt, akinek minden hatalom alá van vetve.

Ahogyan Pál apostol fogalmaz: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39)

Az élet értelmének helyreállítása jelenik meg a Jézus Krisztusról szóló örömhírben. Aki meghalt és feltámadt, aki örök és múlhatatlan, aki egyedül képes értelmet adni a halál felé tartó életnek. Ezért megkerülhetetlenül fontos a keresztyén gyülekezeti lét. Keressetek gyülekezetet!

ÁMEN.